2018. dec 04.

Laza anyának lenni vicces és feloldozó

írta: ruzsadora
Laza anyának lenni vicces és feloldozó

Van ez a béna tökéletes-anya idea, miszerint, ha nem áldozod fel magad a kölykeidért, akkor valamiféle skarlátszínű stigmát fognak billogozni a homlokodba. Baromság.

A gyerekek előtt mindenféle homályos megfelelési kényszerrel küszködtem. Legkisebb gyerekként szerettem volna feltűnően sikeres lenni. Áhítottam a figyelmet. Előadásokat, tréningeket tartottam, könyveket írtam, interjúkat adtam. Egyedi képzési elméleteket és gyakorlatokat fejlesztettem ki. De semmi sem volt elég. Az évek során összesen csak két alkalom volt, amikor elégedetten hajtottam álomra a fejem. Esténként az ágyban megy mindig a matek, hogy mennyire voltam hasznos aznap. Thomas, a hasznos gőzmozdony vidám lenne a gondolatra, de hogy miért pont 24 órás intervallumokban toltam, azt nem tudom pontosan. Egy szó, mint száz, azt nem lehet állítani, hogy éppenséggel elégedett lettem volna magammal, miközben csodáló lájkok százait zsebeltem be.

Azonban valahol a harmadik és a negyedik gyerek között félúton eljött ez a hihetetlen megnyugtató, hátradőlős magabiztosság, ami annyira fenemód irritálja a teljesítménykényszeres anyatársakat és olyan nagyon szimpatikus a laza anyatársaknak.

Oké, négy gyereket szültem, letettem az asztalra, amit le kellett. Jöhetnek nehéz szituk, bizonyítási feladatok, de mit nekem bármi, ide nekem az oroszlánt is. Négyszer csináltam végig ezt a szülésnek nevezett horrort. Négyszer, fájdalomcsillapítás nélkül. Nem tudom, lehet, a homlokomra van írva, hogy szer nélkül képes leszek rá, ami alapján a torzuló fejem fölött egymásra kacsintanak a kórházban, hogy ez a nő bizony bírni fogja, ne lőjük szét. Pedig ez a nő bizony nem bírja, csak úgy, hogy kicsit mindig beleőrül. Az elmond valamit az élményeimről, ha azt mondom, hogy úgy becézem a szülést, mint parciális halál?

Szóval. A mai tényállás: van négy szép, egészséges, értelmes és életrevaló gyerekem. Jön egy anyatársam hozzánk vendégségbe. Csak két gyerekes, ámde öreg róka a szakmában: 12 és 14 éves gyerekekkel. Amikor megérkeznek, hirtelen ötlettől vezérelve bedobok néhány mirelit pogácsát a kályha sütőjébe. Úgyis ég a tűz, sütőpapírra dobálni a kis pogikat (hogy még mosogatni se kelljen), majd kivenni őket onnan, nem tűnik túl megterhelőnek.

Friss, meleg pogi. Nyamm. A gyengém. Az élet egyik nagy „mert”-je a friss, forró pogácsa, ami kicsit még a nyelvedet is megégeti. A másik a hűtőből kivett Nutella, amit harapni lehet. Már, ha felmerül az örök kérdés, hogy MIÉRT. Miért élünk, miért születtünk, miért vagyunk a Földön, miért pont ide születtünk, miért, miért, miért?

A mirelit pogi 5 perc múlva már ehetetlen, úgyhogy gyorsan, gyorsan. De hát kit érdekel, hogyha 5 percig viszont mennyei. És ebben a sürgető öt percben realizálja anyatársam a könnyített pályát:

- de hát te mirelit pogit sütöttééél?!

Az utolsó szótagot kicsit megnyújtja, amitől egy bájos pillanatig egy brazil szappanopera intrikák áldozatává vált, lehetetlenül széparcú hősnőjének érzem magam.)

- Én ma két órán át robotoltam a konyhában – teszi hozzá.

A vidám gyerekeimre nézek. Persze, üdvös lenne, ha kézzel gyúrt pogácsát adnék nekik. De a rohadt kézzel gyúrt pogácsa hosszan szopogatott, majd kiköpött darabkái ugyanúgy beletapadnak majd a kínai gumipapucsom redői közé, mint ennek a fogyasztói társadalom műremekének a darabjai. A különbség mínusz 70 perc feszült konyhai mutatvány. Meg az a pimasz, szűnni nem akaró mosoly az arcomon.

Tírí-ra-ra-raaa, viszonylag jó anya vagyok. Nem vagyok tökéletes anya. És ezt ki merem mondani! És ez tök felszabadító! Már nem görcsölök, hanem laza vagyok. Amitől a gyerekeim is lazák és nincsenek befeszülve. Legalábbis eddig úgy tűnik.

nem_vagyok_tokeletes_anya.png

Szólj hozzá

nevelés anyaság elég jó anya anya bűntudat