2018. nov 17.

Hogyan mondd el az ötéves gyerekednek, kicsoda Ambrus Attila?

írta: ruzsadora
Hogyan mondd el az ötéves gyerekednek, kicsoda Ambrus Attila?

Nem hagyom magam: a 4 gyerek ellenére is megtartottam a spontán programjaimat – csak hát sokkal ritkábban tudok már ilyet csinálni. Ma már nem az van, hogy sétafikálunk a körúton a tűzoltómmal (Úristen, mikor sétafikáltam utoljára a körúton egyáltalán?), és ha épp elhaladunk egy színház előtt, ahol tíz perc múlva kezdődik egy darab, akkor gyorsan jegyet veszünk és beülünk. De azért néha még mindig úgy csinálok, mintha független húszéves lennék.

Így kerültem Ambrus Attila kiállítás megnyitójára is. Amikor reggel tudomást szereztem az eseményről, megkérdeztem a hihetetlen jó fej és laza ovis vezetőnket, hogy esetleg ma, kivételesen, egyszeri alkalommal, léciléciléci nem maradhatnának-e a gyerekek tovább. Azt írtam neki, nem létszükség, de örülnék neki, ha ott lehetnék a megnyitón.

Mielőtt piszok önző és rossz anyának tűnnék, hadd tegyem hozzá, hogy a téligumi szezon kellős közepét tolom a családi vállalkozásunkban a műhelyben nap, nap után, semmi könyvolvasás, semmi írás, semmi barátnős csacsogás, hetek óta csinálom a monoton hétköznapokat, hétvégén pedig próbálok nem ordítozni a gyerekekkel, amikor nem hagynak aludni. És igen, tudom, hogy két órával több az oviban szívás, de inkább lássanak a gyerekeim olyan anyának, aki boldog és kiegyensúlyozott, mert egyszer-egyszer önmegvalósít, vagy kikapcsolódik, emiatt tovább hagyja ott őket délután, mintsem egy undok, besavanyodott mártír-fúriának, aki feláldozta magát érettük.

Nem is tudtam pontosan miért akarok ott lenni, egyszerűen csak szerettem volna. A kilencvenes években – bár gyerekként, de – nyilván én is ismertem a sztoriját, értesültem a börtönben töltött éveiről, fél füllel hallottam a szabadulásáról és a kerámiákról, amit összességében tök érdekesnek tartottam, de sose lettem fan – eddig. Valahogy, nem volt itt az ideje. Hiszem, hogy az életemben a könyvek, a sztorik, az emberek okkal találnak meg pont akkor, amikor.

Hát, ennek a sztorinak most jött el az ideje, ezek szerint.

Ahogy benavigálok a szűk mélygarázsba – szokás szerint késve –, eszembe jut a Police 07 társasjáték, amit imádtam gyerekkoromban. Főleg Doktor Factor szerettem lenni, amikor három-négy rendőrt játszó osztálytársam próbál rájönni, merre szöktem, miközben csak azt tudják, hogy metróval, busszal vagy taxival léptem-e. Kétségkívül van ebben az egészben némi adrenalin.

Eljutottam hát a megnyitóra, és jobbomban a remek whiskyvel azon gondolkozom éppen, hogyan prezentálnám a sztoriját a gyerekeimnek, akik nem nagyobbak öt évnél és éppen azon dolgozunk a férjemmel, hogy megszilárdítsuk a jó, a rossz, az erkölcs, a bűn, a norma és szabályszegés fogalmait.

Oké, laissez faire nevelést kaptam, aminek nem örülök túlzottan. Mert, bár nekem sikerült ugyan többé-kevésbé beilleszkednem a társadalomba, a bátyámnak viszont egyáltalán nem. De igen sok melóm volt és van a mai napig azzal, hogy hiányoznak a személyiségemből az alapvető normakövető magatartásminták. Nem, nem a szüleimre akarom ráhúzni a vizes lepedőt, hiszen megvan a maguk gyerekkori története, családi öröksége, értem, miért így csinálták és voltaképpen nincs is ezzel baj: nem vertek, nem hanyagoltak el, sőt, nagyon-nagyon szerettek és tényleg törődtek velem. Én csak azt mondom, hogy felnőtt koromban sokkal több dolgot kellett korrigálnom magamon így, hogy nem húzták meg markánsan annak idején a határokat.

Szóval ebből kiindulva én a demokratikus nevelési elvet tolom itthon (ami fáradtabb perceimben a hisztérikus-diktatórikus színezetet ölti), s szerencsére a férjem is. Ebből kifolyólag igen konkrétan kijelöljük a határokat, amin belül aztán kreatívan, kedvükre lubickolhatnak, de a határon kívülre tévedni tabu. Van néhány ilyen „semmi szín alatt” aranyszabály, mondjuk, hogy minket és más felnőtteket nem üthetnek meg. Azt gondolom, hogyha megvannak a markáns viszonyítási keretek, akkor utána lehet majd az „igen, de” dolgokat kezelni.

Merthogy Ambrus Attila pontosan ilyen „igen, de” kategória. Főleg a gyerekeimnek, akikkel éppen most tartunk ott, hogy a bűnözők csíkosban járnak és amikor kirabolják a bankot, akkor a rendőrök rács mögé rakják őket, és a boltban is láttunk két rendőrt, akik megfogtak egy csúnyaképű bácsit, aki csokit akart lopni, csokit anya?, milyen csokit?, kókuszosat, de anya, ha átmész a piroson, akkor téged is börtönbe zárnak a rendőrök?, nem kicsim, tényleg nem szabad átmenni a piroson, de azért nem jár börtön.

És amikor itt tartok a gondolatmenetben, leteszem az üres whiskys poharat a pogácsás asztalra, és odaorientálódom Attila közelébe, hogy egy szelfit csináljunk, mert egyszerűen úgy érzem hirtelen, hogy ez a világ legjobb ötlete, és hogy tök szomorú lennék, ha nem lenne egy közös képünk. Nem tudom pontosan, honnan jött ez a gondolat, hiszen életemben egyetlen ismert emberrel vagyok közös képen, a Doszpottal, vele is csak azért, mert apu odaállított mellé és a képen még egy dagadt nő is látható virágos ujjatlan ruhában, akinek a fejét később kisatíroztam golyóstollal (igen, ez még negatívos-előhívós-papírképes korszak volt).

És szabadkozom, mondom neki, tudom, tök kommersz, de csináljunk már egy közös képet, és mondja, hogy semmi vész, keményfenekűekkel bármikor, szívesen.

 ambrus_attilaval_1.png

És most már van egy tök kommersz, ismert emberrel fotózkodós-feszengős-mosolygós képem, ami nem is olyan gáz, mert legalább emlékeztet arra, hogy az online világ térhódítása ellenére is ott álltam egy húsvér ember mellett, aki nem indult túl jó odsokkal az életben és meghozott nem kevés rossz döntést és igen, bűncselekményeket követett el, megszegte a szabályokat, ilyet nem szabad csinálni, gyerekek, értitek, aztán meg is kapta a büntetését és elgondolkozott a dolgokon és azt mondta, hogy akkor most már igenis változtatni akar, mert csak rajta múlik, hogyan tovább. Nekem nagyon tetszik ez az egész a sztori.

Annyira önazonos, annyira őszinte. Legutóbb az Anonim Alkoholisták között éreztem magam ennyire jól, ennyire őszinte hangulatban, hogy itt vannak ezek az emberek, akik elkúrták, nem kicsit, nagyon, és kiállnak és azt mondják, elkúrtam, bassza meg, de változtatni akarok. És ez tök jó és ezt szeretném átadni a gyerekeknek, hogy lehet hibázni, lehet elszúrni, és ér meggondolni magunkat. A lényeg gyerekek, hogy gondolkozzatok és nézzetek szembe önmagatokkal és vállaljátok a döntéseitek felelősségét, mert az alól nem lehet kibújni. Nálunk például az van, hogy aki kiönti a szörpit, az törli fel, nem anya.

Lehet hibázni, miért ne lehetne? Hiszen, aki dolgozik, az hibázik, ugye. De akkor hozza is valahogy helyre – amennyire tudja.

Őrülten fontos, hogy felvállaljuk a felelősséget és merjünk változni. Mert ott a sok hóbelevanc, a gének, meg a neveltetés, amik ide vagy oda determinálnak bennünket és rajtunk keresztül a leszármazottainkat is. Magyarán, ha sikerül megváltoztatnod a generációkon átívelő szarságot, ami téged nyomaszt, akkor azzal igen jót teszel a gyerekeidnek és azok gyerekeinek is – nem csupán magadnak. Hát nem tök jó? És egyben nem borzasztó nagy felelősség is?

Szólj hozzá

nevelés anyaság viszkis ambrusattila